Mantra
from:Vissza Istenhez Magazin 2005.05.26. 22:42
Miután megírtam ezt a cikket és átolvastam, rájöttem, hogy sokan nem is tudják mirõl is beszélek itten, mivelhogy nem volt még semmilyen kapcsolatuk az újságban forgó zenekarral. No, akkor jöjjenek a száraz tények unalomívólag. A Mantra 1999 nyarán alakult, tagjai olyan Krisnások, akik mielõtt azok lettek volna zenészek voltak ám, és most is, csak egy kicsit másképpen. Köszönöm a figyelmet, mostmár lehet fejestugrani az irományba.
Azt mondják, írjak már arról a zenekarról, amiben játszom meg éneklek. Hát milyen objektivitást vár itten tõlem a Kedves Betûkbõl Élményt Keresõ? Javaslom, semmilyet se!
Igazából a nyugalmas életet élni akaró jó ember nem jár koncertre (meg meccsre se, de az egy másik történet). Mer mi van ott? Akkora hangzavar, hogy sok nap, mire kiheveri a fül, olyan füst, hogy Moldova-regények mozdonyai nem képesek olyant csinálni. És mégis van benne valami nagyon vonzó. (Néha komolyan számon kérem magamtól, hogy mi az, például tegnap este is, amikor kétezer embernek játszottunk a Petõfi Csarnokban. Mára meg ki van törve a nyakam, a lábamat húzom, és ha hozzám szólnak, az öreg nyugdíjas gondnok bá leggyakrabban használt szavával – „he?” – kérdezek vissza.)
Sokan meg is ütköznek azon, hogy ezt a fajta zenét (egyesek itt a csörömpölés szót használják) krisnások játsszák. Általában ez a kedvenc kérdés is hozzám: „hogy lehet az, hogy te krisnás vagy, aztán meg ilyen zenét játszol? Én meg a kedvenc kérdésemmel válaszolok vissza: „mi a látszólagos ellentmondás?” Néma csend, némi izével fûszerezve, aztán beindulhat egy nagyon jó beszélgetés arról, hogy én, mielõtt megismertem volna a Krisna-tudatot, zenész voltam, most is az vagyok, csak elhagytam a rakkkendról életformát belõle, és lettem inkább egy bhakta, aki néha furcsa helyszíneken markolászik egy fadarabot (nevezzük gitárnak), hogy hangokat csaljon elõ belõle. Néha azt is gondolhatnók errõl az egészrõl, hogy ez itten egy egyház által megcsinált zenekar kérem szépen, hogy azon keresztül osszák az igét a népnek. Húúúúúú, láttam már ilyent, és nagyon csúf véget értek az efféle történetek.
Emlékszem, sok kikerekedett szemet láttam, mikor vittük az elsõ lemezünket nagy mosollyal, hogy itt van, és megszületett, és milyen édes, és… Sokan néztek ránk akkor furcsán. Én meg mostanában nézek ugyanúgy, amikor odajön egy srác, és azt mondja, hogy sokat segítettem neki, amikor abba akarta hagyni a drogokat, meg olyan jó ez a Bhagavad-gítá, amit az utcán kapott egy krisnástól. Igaz, nem sokat ért még belõle, de próbálkozik, meg azt hallotta, hogy egy csomó zenész ezt olvassa Magyarországon, és ez mennyire jó. Ekkor általában azt válaszolom, hogy én se olyan sokat, de nem baj, próbálkozzunk együtt!
Rendszerint ilyenkor nagyon bután tudok nézni. Mert nyilván nem írok arról dalokat, amivel nem értek egyet, és nem is érdekel (önpusztító életforma, meg ilyen kedves témák), de mindig meglep, amikor valaki idézi azokat a szövegeimet, amik az én elmémbõl pattantak ki (vagy a többiekébõl, mert nekik is jön ám bõven!), dúdolják azokat a dalokat, amik elõször az én fejemben lévõ CD-lejátszóban forogtak. Komolyan jó érzés úgy eldõlni este, hogy hátha csináltam valami olyat ma, ami építõleg hat erre a világra.
Kutakodok itt az elmémben élmények után, hátha van itt valami egetrengetõ, és találtam is egyet. Inkább tapasztalat, mint közvetlen élmény: amikor megalakult ez a zenekar, meg sem fordult a fejemben, hogy ez a projekt pár koncertnél többet fog megérni (most azért beszélek egyes szám egyben, mert Vijáya az elejétõl fogva az ellenkezõjét gondolta). Aztán, amikor megért, elmentünk turnézni országunk legnépszerûbb rockzenekarával (Tankcsapda), megjelent két lemezünk, és az összes nagy nyári fesztiválon játszunk évek óta. Emberek ezrei éneklik a Hare Krisnát, Gourángáznak olyan természetességgel, mintha csak Krisna-völgyben lennének, és látom rajtuk, hogy élvezik.
Na, ez az a tûz, amit mindig kerestem!
Jaya Hari dása
www.mantra.hu
|