Kisvárosi klubhelyiség. Hatalmas füst (a fele füstgépbõl, a másik fele cigarettából). Ütemes kiabálás: Rep-li-ka! Rep-li-ka! Egy tengermély hang tulajdonosa meglepõ dolgokat énekel:

Itt vagyunk ebben a világi porban,
a legostobább földi korban,
azt sem tudjuk, miért élünk,
csak élvezzük a szenvedélyünk,
megvesszük, ami kapható,
elhisszük azt, hogy milyen jó,
a büszkeségünk megvakít.

Önkéntelenül felmerül bennem a kérdés, hogyan tudják ezt eladni egy ilyen környezetben? Kíváncsiságomban elhatározom, hogy kifaggatom Csató Pétert, a Replika énekes-szövegíró-gitárosát.

– Nemrég jelent meg a Replika új albuma, a „Másik világ kapujában”. A szövegekben megfogalmazott gondolatok témája az emberi élet célja, az önmegvalósítás. Hogyan kezdtél el ezekkel a kérdésekkel foglalkozni?

– Van egy nagyon mély emlékem 2–3 éves koromból. Mikor este le kellett feküdnöm, de még nem voltam álmos, sokszor gondolkoztam el azon, hogy mi a halál. Úgy éreztem, ha meghalok, az nem lehet, hogy teljesen megszûnök létezeni. Most már tudom, hogy a karmám miatt kellett ebbe a családba születnem, és hogy ez a környezet biztosította számomra, hogy az önmegvalósítással foglalkozhassak. Kb. 20 éves lehettem, amikor elõször kimondtam, hogy az egyetlen kiút, ha az önmegvalósítással foglalkozom. Rengeteget olvastam különbözõ filozófusoktól, és több évig jártam integrál jógára. De ezek csak részinformációkat közöltek velem, pedig én – most már tudom – az Abszolút Igazságot kerestem.

– Néhány hónappal ezelõtt olvastam a Metal Hammerben egy interjút, amelyben azt vallottad, hogy Krisna-hívõ lettél. Ez mennyire változtatta meg az életedet?

– Mondhatnám, hogy az életem teljesen megváltozott, de nem. Látszólag ugyanúgy élek, végzem a dolgom, amit a sors elõírt nekem, legfeljebb – és ez a lényeg – más tudatállapotban. Azóta mindennek, ami velem történik, legyen az pozitív, vagy negatív, látom az értelmét. Keveset az életritmusom is változott; mindig is korán kelõ voltam, de most mégis sokkal több dolgot tudok elintézni, mint azelõtt, egyszerûen azért, mert tudatosabban élek.

– De hogyan viszonyulnak ehhez más zenészek? Hogyan tudják elfogadni például, hogy ásványvizet viszel a színpadra, vegetáriánus vagy, napi két órán keresztül mondod a Hare Krisna mantrát?

– Többnyire úgy gondolják, ez a legújabb image-em, egyébként többen tudják, hogy tizenöt éve vagyok vegetáriánus. Annak, hogy a koncerteken is csak vizet iszom, mindenki nagyon örül – így legalább nem mondok akkora baromságokat, mint régen. Az kétségtelen, hogy a zenészek többnyire nyitottak a lelki életre. Egy igazi zenész illetve mûvész mindenképp magát próbálja meg kifejezni, így valójában, ha nem is tudatosan, de önmagát (önvalóját) keresi.

– A közönség mennyire vevõ a szövegre? Segít-e valakin, ha arról énekelsz, hogy nem ez a test vagy, hanem egy lélek, vissza kell térned Istenhez, és az emberi életnek van más célja azon kívül, hogy az ember belövi magát, és az egyik kezébõl a cigaretta lóg, a másikból pedig a sörös üveg?

– Ezt nagyon nehéz megfejteni, de az biztos, hogy a közönség a mondanivaló megértése szempontjából is megoszlik. Azt viszont nem hiszem, hogy bárkinél is csak gépies éneklésrõl lenne szó. A dalaink mindenkihez próbálnak szólni, de mindenkit más tudatállapotban találnak, így aztán mindenkinek mást is jelentenek. Vannak, akik szeretik a konkrét megfogalmazásokat, de vannak, akik szeretnék, ha még árnyaltabban, átvittebben fogalmaznánk. Legkevesebben persze azok vannak, akik a legmélyebb mondanivalókat is megértik. Ez teljesen érthetõ a mai világban, ahol jóformán csak a felszínt mutatjuk meg egymásnak. Nagyon kevesen vannak azok, akik kíváncsiak rá, mi van a látható, illetve az érzékelhetõ dolgok mögött. A rock-közönség persze ebbõl a szempontból is több, mint az átlag. Rengeteg közöttük a lázadó és az igazi keresõ.