– Itt van megint a kezemben a kazettátok. „Lucifer, jelenj meg!”, „7 perccel a vég elõtt”, „Öld meg Isten szolgáját!”. Néhány kedves kis cím a lemezrõl. Ezt ti akkor tényleg komolyan gondoltátok?

– Persze. Csakhogy mi akkor 16–17 évesek voltunk és lázadtunk minden ellen. Kezdem inkább az elején, beszélek egy kicsit magamról. Erõsen ateista családban születtem, ahol az volt az elv, hogy a vallás azoknak az embereknek van, akiknek érzelmi, mentális problémái vannak és hinni akarnak valamiben. Pedig a tudomány mindenre választ ad. Ezt nyomták belénk az iskolában is, a kommunista idõszakban. Persze ez ellen is lázadtam, de ez most nem lényeges.

– Az egyházakkal is akkor kerültél kapcsolatba?

– Akkoriban a sulikban nem volt ilyen. Csak az öreg mamókák totyogtak minden vasárnap a templomba. Abban az idõben ez nem volt divat, sõt! A papok, akikkel találkoztam, egyáltalán nem voltak szimpatikusak. Megcsömörlöttek, és gyakran alkoholisták voltak. Szerettem a történelmet, és ott azt láttam, hogy a keresztény egyház annyi dicstelen dolgot elkövetett, amennyit csak lehetett.

– Elég súlyosak voltak a szövegeitek, sokszor énekeltetek a Sátánról. Ezek honnan jöttek?

– A hiedelmekkel ellentétben sohasem voltunk okkultisták. Akkoriban minden metálzenekar, gyakran divatból is „hatszázhatvanhatozott”, fordított keresztet viselt, meg minden ilyesmit csinált, ami ehhez tartozott. Ezeket hallgattuk, õket utánoztuk. Mi akartunk a legkeményebb zenekar lenni, a legkeményebb szövegekkel.

– Hogyan jött a változás?

– 88-ban a zenekar nagy része bevonult katonának. Itt ért az elsõ spirituális élmény, ami megzavarta az ateizmusomat. Ez egy asztaltáncoltatás volt. Nem ajánlom senkinek, de számomra bebizonyította, hogy van valami több is, mint az, amit látunk.

– A többiekkel mi lett?

– Tomi, aki az énekes és a szövegek írója volt, valahogy megúszta a katonaságot. Ha elolvasod a szövegeit, akkor megérted, hogy miért. Akkoriban már a lélekvándorlás foglalkoztatta, és így botlott bele 89-ben, elsõként, a felbukkanó krisnásokba.

– Neked ezen keresztül jött a Krisna-tudat?

– Azért nem ilyen egyszerû ez a történet. A katonaság alatt azt tervezgettem, hogy leszerelés után megváltjuk a világot. Ehhez a társ az akkori dobosunk lett volna, de mire leszereltünk, õ már rendszeres látogatója volt a budapesti Krisna-templomnak. Elõször azt hittem, csak egy múló hülyeség, de láttam, hogy egyre komolyabb nála a dolog. Végül beköltözött a templomba és avatást is kapott. Braja Ballabhi Ballabha dása a neve és jelenleg õ a pécsi Krisna-templom vezetõje. Nem sokkal késõbb az öccse is követte õt, aki a fõ elkövetõje volt a Fantom szövegeinek.

– Tamás?

– „Szerencsére” õ nem költözött be, és együtt jártunk egy konditerembe. Nem mintha body-building bajnoknak készültünk volna, inkább jó alibi volt a beszélgetésre. Akkoriban már elkezdett érdekelni ez a dolog. Amikor Brajáék beköltöztek és elkezdték nagyon komolyan csinálni a Krisna-tudatot, egyszerûen lehülyéztem õket. Aztán körülbelül egy év múlva újra találkoztunk, és megdöbbentett a változás. Ugyanaz az ember volt, akit régen is bírtam, de elmaradtak azok a régi bunkó dolgai. Egyáltalán nem lett belõle agymosott demagóg. Majdnem éjfélig dumáltunk, és hihetetlennek tûnt, de mindenre volt valami igazán logikus válasza. Aztán, hogy túltegyek Tamáson, aki három év alatt a feléig jutott a Bhagavad-gítának, én két hét alatt kiolvastam. Persze bele akartam kötni, de nem sikerült.

– Ezután te is beköltöztél?

– Nem. Egyfelõl ’90-ben megismerkedtem egy lánnyal (aki most a feleségem, és Kandarpa Sundarí deví dásí-nak hívják), és egyáltalán nem terveztem, hogy otthagyom. Meg aztán én közel se voltam olyan gyors, mint a többiek. Amikor elõször elmentem a templomba, finoman szólva is kultúrsokkot kaptam. Hogy én kopaszon, hátul egy idétlen tinccsel, összemaszatolt képpel egy lepedõbe csavarva ugráljak órákig ugyanarra a zenére? Ugyanarra a szövegre? Na neeem!!!

– Azért valami csak történt, hiszen itt vagy? (Kérdezõ itt nagyon vigyorog, mert tudja, hogy mi.)

– Továbbra is olvastam a könyveket és a filozófia legyõzhetetlen volt. Aztán, miután kipróbáltam, rájöttem, hogy jó, és mûködik az éneklés, a japázás. Végül én is elfogadtam egy lelki tanítómestert, és 1995-ben avatást kaptam tõle. Õt Sríla Bhakti Balabh Puri Mahárájának hívják. Krisnás körökön kívül így kevesen ismerik, de õ az, aki a Szigeten minden évben „szétgórangázza” a Krisna-sátrat.

– És mi lett a gitározással?

– Amikor már csak porfogónak volt jó, eladtam minden cuccot. Egy harmóniumot vettem az árából.

– Na, hát akkor hogy jött megint a gitározás? (Megint vigyor…)

– Már szinte teljesen letettem róla. Nyitottunk egy kis prédikálóközpontot vegetáriánus ételbárral és ajándékbolttal Pestimrén, és volt egy segítõm is bhakta Jenõ személyében (ma Jaya Hari dása), aki hogy, hogy nem, basszusgitározott régen. Aztán ott volt Ákos (késõbb Acyuta dása), aki mivel Horváth Charlie fia volt, rendelkezett pár használható hangszerrel és profin gitározott. Már csak egy dobost kellett találni és kész volt a Mantra. Persze, ez közel sem ment ilyen egyszerûen, de mára olyan népszerû lett a zenekar, hogy néhányan elõbb ismerik meg, mint a Krisna-tudatot. Remélem, még sokáig tudom valami értelmesre használni a kifeszített fémdrótok pengetését. Hare Krisna!

Köszönöm a beszélgetést, és miután elbúcsúztunk, én a kamera felé fordulok, és õszintén elmondom a Kedves Nézõknek, illetve a Kedves Olvasóknak, hogy tövirõl hegyire ismertem ezt a történetet. Elõször megijedtem, hogy nekem kell feltennem ezeket a kérdéseket, ezért be is készítettem egy porraloltó-készüléket arra az esetre, ha meggyulladnék, mint akkor a hátsó ülésen, de szerencsére nem ez történt. Jó volt újra hallani. Ennyi, kikapcsolhatod!

Jaya Hari das