A zene olyan közvetítõ közeg, ami idõtlen idõk óta az egyik legmeghatározóbb a világban. Megszámlálhatatlanul sokféle stílusú zene létezik. Ez azért van így, mert mi emberek is megszámlálhatatlanul sokfélék vagyunk. És ebben a sokszínûségben mindenki megtalálja a számára vonzó hangokat. Emlékszem, amikor a nagymamámnak mutattam az elsõ szerzeményeimet. Nagyon látszott az arcán, hogy most csak azért hallgatja, mert próbálja elégedetté tenni a kisunokáját. Amikor viszont megszólalt a Kossuth, és bemondták, hogy Jóebédhezszólanóta, akkor meg én rohantam, és õ ült teljesen elégedett arccal a mosókonyhában.

Különbözõek vagyunk, viszont ebben a különbözõségben keressük a magunkhoz hasonlatos hangulatot. Ami az egyik embernek zaj, a másiknak angyali ének. És fordítva.

Abban a zenekarban, amiben játszom, a zenénk közvetlen rokonságot mutat a láncfûrésszel és az ipari krumplihámozó géppel. (Ami annak idején nagyon megkönnyítette a létemet katonaság alatt, mert nem kellett kézzel megpucolni a több tonnányi krumplit. Igaz, amikor kivettem három óra múlva a gépbõl õket, kb. akkora volt egy szem, mint a körmöm, de ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, úgyhogy ugorjunk).

Hasonló hangulatban vannak, vagy akarnak lenni, mint a hangokat kibocsátó személy. Ez a közös atmoszféra jelenti a kapcsolatot elõadó és hallgató között. Biztos volt már olyan helyzetben a Kedves Olvasó, hogy hallott egy zenei darabot. Nyelvtanilag nem értette, hogy mirõl szól, mert tegyük fel, nem értett az elõadó nyelvén, de értette, hogy mirõl szól maga a dal… Ilyenkor hasonló hangulatban volt, mint az elõadó. Krisnásul ezt úgy mondják, hogy ugyanaz volt a kötõerõ. Ezeket az erõket egy hálóhoz lehetne hasonlítani, ami mindent beborít ebben a világban. Három kötõerõ létezik: jóság, szenvedély és tudatlanság. Úgy lehetne õket nagyon egyszerûen jellemezni, mint a három alapszínt a világban: sárga, kék és piros. Ebbõl a három színbõl nagyon sok további színt lehet aztán kikeverni. Ebben a világban mindenhez tartozik egy ilyen szín: tárgyhoz, hanghoz, sõt még gondolathoz is. Amikor valaki hasonló "színben" van, mint például egy zenei szám, akkor ezt gondolja: "Oh, de csodálatos ez a dallam". A másik, mellette álló ember pedig nem érti, hogy mit lehet abban szeretni, amikor valami úgy hangzik, mintha egy lakatosmûhelyben kerítésrácsot hegesztenének. Mert nem egyeznek a színek…

Ezért a zene hatalom is. Tömegeket lehet vele mozgatni, általában a rossz irányba. Mert rossz a cél. Az elõzõ számban, a Szigetes cikkben azt fejtegettem, hogy amikor a Krisna-sátorban megszólalt a zene, más volt az alapja. Mindenki körülöttünk arról énekelt, hogy én-én, mi viszont arról próbáltunk énekelni, hogy õ-õ. (ez a két szimpatikus betû Krisnára, az Istenség Legfelsõbb Személyiségére utal…)

Alapvetõen az a probléma azzal, ha valaki anyagi dolgokról énekel, hogy elsõ hallásra talán egyszerûsíti az életet, és ad egyfajta menedéket, viszont igazából sokkal bonyolultabbá teszi azt: még több hálót rak az élõlényre azáltal, hogy vágyat ébreszt benne a világ élvezete iránt.

Igazából nem azért vagyunk itt ezen a Föld nevû bolygón, hogy hajszoljuk az élvezeteket. Ha el akarjuk oltani a tüzet, nem önthetünk rá olajat, mert attól nemhogy nem fog elaludni, hanem még nagyobb lángra kap.

Ahogy olvasom az eddigi cikket, felmerül bennem a gondolat, amit magamnak tennék fel, ha a Kedves Olvasó helyében lennék: Mit beszélek itt ilyen dolgokról? Ez álszentség!!! Hiszen az elõbb említette(m), hogy én is zenélek, és akkor meg, hogy van az, hogy ilyen dolgokról beszélek? Na, nehogy már ne élvezzem a zenélést? És akkor meg milyen alapon írok én ilyet?

Hát igen, be kell vallanom, hogy én is élvezem… Tényleg. Ha nem élvez valamit az ember, azt rendszerint nagy undorral tudja csak végrehajtani. S ha az undor nagy (ami nem éppen pozitív reakció), hogyan is gondolhatnám azt, hogy az a sok nép hallgassa azt a zenét, amit úgy csinálok, hogy magam is undorodom tõle? Sehogy.

Viszont meg lehet (kell) próbálni a Legfelsõbb Úr öröméért zenélni. Külsõre semmi különbség nincs a két dolog között.

A Legfelsõbb Személyt a Szentírások a tûzhöz hasonlítják, míg az egyéni élõlényt a parányi szikrához. A szikra nem képes a tûz nélkül létezni. Így mûködnek a vágyak is: próbálkozunk a Legfelsõbb Személy nélkül élvezni bármit, amit lehet – többek között a zenét is –, de ez valójában nem lehetséges. Ha viszont a Legfelsõbb öröméért cselekszünk, akkor mi is maradéktalanul elégedetté válunk. S hogy mit jelent elégedetté tenni a Legfelsõbb Urat? Hogyan vagyunk biztosak abban, hogy helyesen tesszük, amit cselekszünk? Nos, az egy másik történet.

Igazából én csak ilyen "szeretek írni srác vagyok", meg "egy pár embernek örömet szerzek az írásaimmal, akkor meg miért ne", de egy kicsit félek attól, hogy valaki ezt a cikket elolvasván felteszi a kérdést: Oké, eljutottunk idáig, de tényleg hogy van ez? Honnan tudom, és miért kellene így tennem? Fejtsd ki! (Azért félek csak egy kicsit, mert igazából szeretek beszélni.)

Mindenkinek jó hétvégét, meg hétköznapot! Most mennem kell.

Zenélni…