Aztán meg kihagytam pár évet, és változtam egy kicsit. Meg a Sziget is. Ennek ellenére tényleg az egyik legjobb élmény! Itt mindig találkozom régi arcokkal. Olyanokkal, akikkel semmi esélyem nem lenne az év további 345 napjában. A legszebb az egészben az, hogy békésen megfér egymás mellett punk, szélsõjobboldali tüntetõ meg a cigányprímás. Meg a krisnások is ott vannak egy már-már hangár méretû sátorban. Emlékszem, amikor még nem érdekelt a Krisna-tudat, akkor is szerettem a színpadjuknál lenni. Igaz, akkor még az ingyen kaja vonzott, meg ott lehetett nyugodtan feküdni a fûben, anélkül, hogy bárkinek bántotta volna a szemét. Szóval a Szigeten aztán van élet. Nem is tudom, hogy bír el ennyi embert! Ha este nyolctól nincsenek nálad a türelem-tabletták, ne is próbálj meg kocsival kivergõdni! Egy gyanútlan átlagember, aki próbál a tömeggel evickélni, ki van téve annak a veszélynek, hogy hatványozott kultúrsokkot kap. Itt egy hétre mindenki önmaga lesz. Megházasodhatsz, ha akarsz, táncolhatsz a
romákkal meg a rabbikkal, ha sok pénzed van, a legkülönfélébb hülyeségeket vásárolhatod meg. Kritizálhatnánk itt vég nélkül, de nem ezért pötyögünk itten. Inkább csak tényleg a pozitív oldalát figyeljük meg. Bár külsõ szemlélõnek tényleg nagyon nehéz pozitívumot felfedezni a Szigetben, pedig van! Sok civil szervezet képviselteti itt magát. A drogos megtudhatja, hogy vadbarom dolgokat csinál, meg hogy mennyire a környezetünk ellen vagyunk, és kéne már csinálni ezzel a bolygóval valamit, kérem szépen! A krisnások is kimennek egy hétre kupálni meg kupálódni. Ugyanúgy, mint mások. A különbség a személyes névmásban keresendõ (megpróbálok objektív lenni, bár elég nehéz, amikor az embernek ilyen hétköznapi szemmel hülye haja van, meg a legenyhébben fogalmazva is mókás a neve). De amit láttam a Szigeten, bárhova mentem, mindig csak az volt, hogy én, én. A Krisna-sátornál pedig Õ, Õ a fõ motiváció. Több olyan cikket is olvastam már, ahol a krisnások tevékenységét fejtegették és próbálták megérteni. (Megjegyzem, általában kevés sikerrel. És talán ezért is ilyen vonzó ez a hely.) A népszerûség egyik oka tagadhatatlanul az ételosztás. Személyesen én is sokat köszönhetek ennek a nagyszerû karitatívának. A kilencvenes évek közepén életmentõ volt egy-egy látogatásom arrafelé. Miután majdnem éhen haltam. A másik nagy tömegcsábitó az esti nagy zajongás. Felmegy pár jámbornak tûnõ krisnás, és felszántják a rétet egészen a fõútig, megállva közvetlenül a zsidó sátor portája elõtt. Komolyan sajnáltam õket, hogy a kis sátrukat pont a miénkkel szembe rakták a szervezõk. Gondolták, ez is Isten meg az is Isten, jól meglesznek ezek egymással szemben! Csak azt nem számolták bele, hogy az egyik ilyen jámbornak tûnõ megfog egy Gibson Les Paul-t (egy igen kedvezõ árú, súlyú, kinézetû, és hangú gitár), és elkezd vadul gitározni. Kérdezték, hogy ezt halkan nem lehet? És komolyan égett a fejem, próbáltam elmagyarázni, hogy sajnálom, hogy itt vannak az úthenger elõtt, de ezt a fajtát nem. A szöveg tök egyszerû, soha nem változik, nem teszünk hozzá és nem veszünk el belõle. Állja a trendy sarat, neki aztán teljesen mindegy, hogy mit nyomnak a tévék meg a rádiók. Sokan ezért is jönnek el újra és újra. Mert tudják, hogy mit fognak kapni. Hét ugyanolyan õrületes nappalt és éjszakát, mint tavaly. Csak még jobbat.

Ha nem volnék krisnás, biztos furcsállanám a vallásunkat. Mert itt van ez a fesztivál is: Sziget még nem volt krisnások nélkül (remélem, ezt a jó szokását örökre megtartja…). Az egyedüli vallás, amelyik mindig megtalálható kint. Amikor nem a színpadon játszottam, és nem volt éppen semmi dolgom (azért ez ritkán fordult elõ), kedvenc idõtöltésem az volt, hogy nézegettem az embereket a sátorban. Teljesen vegyes volt az összetételük. Komolyan mondom, George Bushon és Oszama Bin Ladenen kívül mindenki ott volt! Senki nem azt kérdezte a másiktól, hogy te ki vagy, és miért vagy itt. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a Szigeten belül lenne egy kicsi sziget. És a kis hajójával kiköthet itt mindenki. Mert tudja, hogy itt szívesen fogadják. Lehorgonyozhat az utazó, aki már negyven órája fent van, a háromgyerekes családapa, aki kihozza a srácokat, hogy lássák milyen is az, amikor van fíling. Bármilyen fajtájú és formájú emberi lény, aki csak él és mozog (azt hiszem, idén nem történt haláleset a Szigeten). Mindegy, hogy milyen politikai nézeteket vall. (Egyébként azt vettem észre, hogy a Sziget ebbõl a szempontból is toleránsabb: nem voltak akkora anyázások balosok meg jobbosok között.)

Minden este, amikor sétáltam kifelé a kapun, azt gondoltam, hogy mennyire dög fárasztó ez a zenekarosdi, fõleg a negyedik nap után. Másnap, amikor szétszakadt fejjel felkeltem, arra gondoltam, hogy én bizony nem megyek ki! Aztán valahogy csak-csak, és bevallom õszintén, de tényleg õszintén, a hetedik nap már hiányzott ez az õrület! Mert az a szép ebben az egészben, hogy ha az évek során valakibõl krisnás lesz, mégis meg tud maradni olyannak, mint régen: egy mindjárt három x-es szigetlakónak még a legelejérõl, amikor bár nem voltunk annyian, mint most, mégis ugyanazt vallottuk, mint ma. Kell egy hét együttlét.

Legalább.

Jaya Hari dása