Egy hideg, fémrácsos pallón ellett a mamám. Miután kinyílt a szemem, még három percig láttam, azután átvittek egy másik ketrecbe, ahol vagy másik ötven bocival laktam együtt. Hiányzott a mamám meleg és puha szõre – ezek a kicsik mind ijedõsek voltak és állandóan rugdosódtak. Lefeküdni nem volt elég hely, de nem is volt érdemes – az ember szõre mocskos és büdös lett a többiek ürülékétõl, ezért inkább állva aludtam.

Mindennap jött hozzánk egy kedves, köpenyes ember, aki a tápot hozta. Ez ízetlen és rágós volt, de gyakran biztatott minket, hogy ettõl szép kövérek leszünk. Ez igaz is volt, csak jól nem laktunk tõle. Néhányan úgy felfújódtak, hogy nem tudtak tovább a lábukon állni – az õ hasuk alatt átvezettek egy vásznat, és így felfüggesztették õket. Ettõl még jobban elhíztak, míg olyanok nem lettek, mint egy gyufaszálakkal kitámasztott hordó. A gondozó hetente egyszer egy hatalmas fecskendõvel beinjekciózott minket száj- és körömfájás, tuberkulózis és egyéb, ismeretlen bocibacik ellen. Ezektõl a szerektõl állandóan hasmenésünk volt, kábák lettünk, és folyton remegett a lábunk.

Néhány nyolcvan wattos izzó világított a csarnokban. Volt köztünk egy teljesen fehér szõrû boci, aki azt állította, hogy létezik egy végtelenül erõs fényû izzó is, ami állandóan meleget ad, csak mi azt nem láthatjuk. Azt is mondta még, hogy vannak olyan helyek, ahol nincsenek rácsok, sem falak, és olyan messzire lehet szaladni, amennyire akarsz. Valami legelõket is emlegetett, ahol a földbõl zöld színû ízletes szálak nõnek. Ezt az albínó bocit általában nem szerették a többiek – javíthatatlan álmodozónak, utópistának tartották. Én kedveltem, de ritkán tudtunk egymással bõdülgetni, mert akkora hangzavart keltettek a többiek, hogy ha kicsit távolabb löktek, nem hallottuk egymás hangját.

Három hónapos voltam, amikor említésre méltó események történtek. Kinyitották a ketrec egyik ajtaját, és egy sötét, szûk folyosón betereltek egy még szûkebb ketrecbe. Ekkor láttam meg azt a nagy fényes izzót, mert ez a ketrec elindult, és kivitt minket a teleprõl. Épp a rács egyik oldalához kerültem. Az arcom, illetve a pofám szorosan odanyomódott, de örültem, mert így fél szemmel szemügyre tudtam venni a világot.

Az emberek sokan voltak, és amin a legjobban csodálkoztam, némelyikük össze volt kötve egy kisborjú méretû állattal, és együtt sétáltak. Nem értettem a dolgot, mert ezek az állatok idegtépõ hangokat hallattak, az utcasarkon pedig mindig megálltak vizelni meg ilyesmi. Sajnáltam az embereket, de úgy tûnt, nem tudják elengedni a madzagot, így ez a szörnyû állat ide-oda rángatta õket. Egy másik helyen, egy üvegablak mögött ugyanilyen állatokat mostak és fésülgettek, meg a patáikról vágták le a körmöket. Nem értettem, miért szeretik õket ennyire, mikor még tõgyük sincs.

Titokban arra gondoltam, hogy talán most visznek arra a "legelõre", és a szívem gyorsabban kezdett dobogni. Sok utcán mentünk keresztül, míg egy elhagyatott helyen egy másik telepfélére értünk. Itt sorban kivittek minket egy olyan szûk folyosóra, ahol egyszerre csak egy tehén fért el. Úgy tudtam, hogy az emberek azért tartanak minket, mert ha megnövünk, habzó tejet tudunk adni, amibõl finom tejfölt és túrót lehet csinálni a csuszára. Arra gondoltam, talán elérkezett az elsõ fejés ideje.

Éppen az albínó borjú mögé kerültem, és láttam hogy kicsit ideges. A sor lassan haladt elõre. A sor elején messze feltûnt egy sötét kapu, amit a mondáshoz híven meg is bámultunk. Békésen ácsorogtunk, és ballagtunk egyre elõrébb.

Beértünk a sötét kapuba. Itt mindenféle ijesztõ hangokat hallottunk, de nem láttunk semmit. Néhány perc múlva meghallottam fehérszõrû barátom rémült bõgését. A lábával dobolt, mintha el akarna szaladni, aztán elhallgatott. Ekkor értettem meg, hogy mi történik. Próbáltam megfordulni, de a hely túl szûk volt, és a kíváncsi borjak nyomtak hátulról. Lehetséges, hogy tényleg nem az a több ezer liter tej kell nekik, amit életemben adhatnék, hanem a pár liter véremet akarják? Tudom, hogy csak egy marha vagyok, és nem érthetem ezt meg, de nem is volt idõm ezen gondolkodni. A két halántékomra egy-egy korong került, aztán valami villám átcikázott az agyamon, majd az egész testemen. A halálfélelem adrenalinja lüktetett az ereimben. Három ütést éreztem, aztán elhagytam a testemet.

A testen kívül lebegve láttam, hogy a tetemeket egy másik teremben lenyúzzák, feldarabolják és becsomagolják. Porcikáim most különféle éttermekben és boltokban találhatók.

Mivel erõszakos halállal haltam meg, a természet törvényei szerint újra meg kell születnem tehénként. Ha ez így folytatódik, ki tudja, mikor érem el az emberi létformát? Az emberi testet, ami olyan áldott, hiszen az ember a legintelligensebb lény, minden teremtett élõlény ura és védelmezõje.

Ha étteremben jársz, és azt látod kiírva: BORJÚSZELET: 1000Ft – akkor gondolj rám, és mondj el értem egy imát. Köszönöm szépen.

Isvara Krisna das